Létszámcsökkenés

Elérkeztünk sorozatunk eddigi legmegrázóbb és legszomorúbb részéhez, a gyengébb idegzetűek most inkább ne olvassanak tovább…

Ahogy arról beszámoltam, nagy nehezen sikerült összeszámolni a bébihörcsögöket pár nap elteltével. Pont kijött egy focicsapat, vagy inkább két, különböző mezben játszó kosárcsapat, a barnáknál egy tartalékjátékossal. Igen ám, de mikor a hét elején újra megszámoltuk őket, sehogy se stimmelt a létszám. Pont öt barna volt és pont öt világos színű. Hiába számoltuk többször, nem lettek többen. Hall ugyebár az ember mindenfélét a hörcsögök kannibál természetéről, de mi ezt a világért sem feltételeztük Fasírtról, aki egyértelműen a világ legjobb hörcsöganyukája. És egyébként semmilyen gyilkosságra utaló nyomot sem találtunk. Tehát a gyerekek kijelentették, hogy maradjunk annyiban, hogy rosszul számoltunk a múltkor. A nyomozást így bizonyíték hiányában lezártuk.

Szombaton vendégeink voltak, épp az az unokatesó jött el, akinek a kedvéért ezt az új hörcsögcirkuszt megrendeztük. Rögtön rá is vetették magukat a lányok a kishörcsögökre, “jaj de cuki! ezt nézd! ez a legédesebb! jaj de csikiz! az is mennyire ééééédes!” stb. És mikor az összes vendég egybegyűlt, egyszer csak az egyikük megállapította, hogy az az egyik világos színű szerinte feldobta a tappancsot.

Nem akartam elhinni, hiszen az előbb még ott játszottak vele a lányok. De tényleg, nem mozdult. Kitettük a kuckó elé, máris jött érte anyuci, és visszavitte a fészekbe. Reménykedtünk, hogy ha ő még nem mondott le róla, akkor biztos minden rendben van. De hiába. A kis fehér nem tért többet magához. Vendégsereg ide vagy oda, bizony meg kellett ejtenünk a szertartást. Levittük a ház elé, kerestünk neki egy szép helyet egy fa tövében, könnyes búcsút vettünk tőle, és tisztességgel eltemettük. Még fakeresztet is kapott a sírjára, és egy tő ibolyát is odaültettünk neki, hogy szagolgathassa alulról…

Na de ne higgye senki, hogy ezzel véget értek a megpróbáltatások. Vasárnap este adtunk kaját a hörcsögöknek, ki is sereglett minden kicsi és nagy, de nekem mégis hiányérzetem volt. Számolgattam, de nem láttam Nagylányom kis kedvencét. Volt a hörcsögök között egy barna, amelyik születésétől fogva kisebb volt, mint a többi. Meg is beszéltük, hogy őt nem adjuk oda senkinek – egyelőre. Hiába volt a sok szeretgetés-etetgetés, az a pici valahogy nem nőtt úgy, mint a többi. Kéthetes korára kb. feleakkora volt, mint a tesói. Hát, ez a kicsi tegnap este már nem jött elő vacsorázni… Levettem a fészek tetejét, és láttam, hogy ott fekszik mozdulatlanul. Előhalásztam, közöltem az újabb szomorú hírt a lányokkal, akik persze rettenetesen kiborultak. Néztük a kis szőrmókot, tartottam őt a tenyeremen… és ahogy simogattuk, megmozdult kicsit. Aztán azt is láttuk, hogy ver a szíve. Percekig próbáltuk újraéleszteni, de a váltakozva gyorsabb, aztán mindig lelassuló szívverésen kívül nem adott más életjelet. Visszatettük a fészekbe, hogy hátha kap ott egy kis életmentő masszázst az anyukájától vagy a tesóitól. Hát masszázst ugyan kapott, de sajnos már semmi sem segített rajta. Úgyhogy tegnap este megint fel kellett vállalnom a sírásó szerepét. Addigra a lányok már aludtak. Én meg este fél 11-kor elég gyanús alak lehettem a kis ásóval meg a zseblámpával a kezemben, ahogy egy fa tövében matatok. És akkor reggel még meg is kaptam a lányaimtól, hogy hogy képzelem, hogy egyedül temetem el. Megmagyaráztam, hogy azért morbid dolog lett volna a fészekben hagyni, és nem akartam egy álló napig az erkélyen sem napoztatni szegényt, mire hazajövünk az iskolából meg a munkából… nagy nehezen beletörődtek. Mondtam, hogy az ibolyaültetést éjszaka már nem vállaltam, azt meghagytam nekik, de szerintük az unalmas. Hm, hát jó. Így próbáljon az ember mindenáron megfelelni a lányainak.

Szomorúság